A Szemlélők

"Aki tényleg hisz a kvantumfizikában, az nem veheti komolyan. Aki pedig komolyan veszi, az nem hihet benne"

Rohanok. Fel a lépcsőn a harmadikra. Rángatom a folyosónkat a lépcsőháztól elválasztó ajtót. Nem nyílik. Be van zárva. Mint mindig. Már annyiszor mondtam el a lakógyűléseken, hogy ez életveszélyes. Persze akkor a tűz miatt gondoltam azt. Most az én életemre nézve veszélyes. Nem tudom, hol a kulcsom. Megrázom a kabátomat, hátha megcsörren valamelyik zsebben. Semmi. A hátizsák. Jut hirtelen eszembe. Gyorsan lekapom magamról, és tényleg benne van. Remegő kézzel illesztem bele a zárba a kulcsot. Berohanok a folyosóra. Néhány lépés balra, majd megint egy balos, el a liftek előtt. Rájuk nézek, de mindkettő jelzői sötétek. Szerencsére most senki nem használja őket. A liftek után jobbra. És már otthon is vagyok. A fenébe! A kulcsom. Benne hagytam a lépcsőházi ajtó zárjában. Nekidőlök az ajtómnak. Megpróbálok megnyugodni. Hallgatózom, de a szívem zakatolásán kívül semmit sem hallok. A füleimen akar kiugrani. Összeszedem magam és visszaosonok a lépcsőházig. Sehol senki. Gyorsan kikapom a kulcsot az ajtóból és spuri haza! Amint beérek a lakásomba egy picit megkönnyebbülök. Ránézek az órámra: fél hét. Ha minden úgy van, ahogy sejtem, akkor még öt és fél órát kell túlélnem, és akkor megmenekülök. Ha minden úgy van. Azt sem tudom pontosan, hogy minek is kéne úgy lenni. Mi folyik velem?! Meg van a terv. Ezt a néhány órát azzal fogom tölteni, hogy rájövök, mi is történik velem, velünk. A szívem csendesedett, már nem akar kiugrani a mellkasomból és világgá szaladni. Bemegyek a konyhába és készítek magamnak egy teát. Elhelyezkedem az íróasztalomnál, előveszem a jegyzeteimet, átolvasom őket, de semmivel nem leszek okosabb. Rendben. Közelítsük meg máshonnan a problémát. Ez a munkám basszus! De mennyivel könnyebb olyan problémákat elemezni, amelyek megoldása nem konkrétan az életben maradásomat jelenti. Ennyit az objektivitásról. Előveszek egy üres füzetet és az elejétől kezdve végigveszem, mi hogyan történt. Pontos kronológiai sorrendben.
1. Hosszú ideje keresem az egyesített elméletet, ami összeköti a Standard Kozmológiai Elméletet a Kvantumfizikai Elmélettel.
Nem jó! Mert mi van, ha ez az összefoglaló nem csak magamnak készül, hanem ez lesz az utolsó írásom az életben. Akkor ezt mások is el fogják olvasni, azaz közérthetőbbnek kell lennem. Kezdjük újra!
1. Hosszú ideje keresem azt az elméletet, ami összehozza a nagy testek fizikáját a szubatomi részecskék fizikájával.
Ez így jobb. Mert akit érdekel, az utána tud nézni, viszont nem ijesztek el senkit sem különféle szakszavakkal.
2. Nálamnál nagyobb koponyáknak is beletört a bicskájuk, mikor erre a területre tévedtek. Legtöbben a gravitációban látták a megoldás kulcsát. Ezt jómagam is így gondoltam, de azt is tudtam, hogy valami még kell. Először az időt hittem a hiányzó paraméternek. Sok órát töltöttem el azzal, hogy valahogy beillesszem a képbe. Nem jött össze.
3. Az utóbbi időben felhagytam ezzel, és - a híres Kétrés kísérlet újragondolása által - rájöttem, hogy az időnek ebben az egészben nincs szerepe. Másnak viszont van. Az embernek. Illetve az emberi tudatnak.
4. Több mint egy éve már az emberi tudatot próbálom beleszuszakolni az elméletbe. És, mint ahogy az a filmekben is lenni szokott, már majdnem feladtam, amikor rájöttem, hogy nem egy ember tudatával kell foglalkoznom, hanem az összesével. A kollektív tudattal. Találtam egy rég elfeledett kísérletről szóló dokumentációt. Ez lényegében arról szólt, hogy van egy bizonyos kritikus tömeg, darabszám, amely minden egyes fajnál eltérő, és ami után a megszerzett tudás beépül a kollektív tudatba. Ezáltal a faj összes egyede megszerzi azt. Arra nem jöttem még rá, hogy az embernél mennyi is pontosan ez a szám.
5. Az elméletem kész volt elméletben, de egyenletet még nem gyártottam hozzá, és tesztelni sem tudtam azt. Csak egy erőteljes hipotézis volt még ekkor. Jómagam elméleti fizikus vagyok, ezért keresnem kellett egy kísérleti fizikust, aki segítene átültetni a Minden Elméletét a gyakorlatba. Egy olyan tudóst, aki nem néz egyből idiótának. Nagy nehezen találtam is egyet. Nevezzük őt X-nek. X segített kidolgozni egy eljárást, amivel tesztelhetővé vált az elmélet. Apróságokkal kezdtük, de már az elején láttuk, hogy működik. Sikerült manipulálnunk a kollektív tudatot.
6. Néhány nappal ezelőtt azonban történt valami. Csillagászok felfedezték, hogy a Standard Kozmikus Modell jóslatai nem helytállóak. Megvizsgáltak egy csomó Naprendszert, és azt tapasztalták, hogy a Modellel ellentétben a Naprendszerek peremén elhelyezkedő kisebb spirálgalaxisok egymáshoz viszonyított helyzete és mozgása rendezett. A Standard Modell azt mondja ki, hogy döntő többségben rendezetleneknek kellene lennie a galaxisok mozgásának, hiszen a Nagy Bumm elmélet azt állítja, hogy az entrópia növekszik. És a Földön mi is ezt tapasztaljuk. A rendezett állapotból tartunk a rendezetlen felé. Mindig az történik, hogy a tojás legurul az asztalról és összetörik, és sosem az, hogy a padlón szétloccsant tojás összeáll és visszaugrik az asztalra épen és egészségesen. Ez az entrópia iránya. Vagyis eddig ez volt az entrópia iránya. Ez az észrevétel mindent, értsd, MINDENT megváltoztat. Az Univerzum nem a Nagy Bummal kezdődött, az időnek nincs kitüntetett iránya, nem a fénysebesség a végső határ, minden klasszikus és nem klasszikus fizikai elmélet csak egy nagy rakás kaka. Az egész világunk hazugság. Akkor még nem tudtam, hogy jó vagy rossz szándéktól vezérelve hazudtak nekünk. Ma már azonban tudom. X eltűnt, a két asszisztensünk szintén. És ma engem is majdnem elkaptak.

Van még egy aspektusa az elméletemnek, de azt nem merem leírni még, mert ha úgy tűnök el, hogy ez a feljegyzés megmarad, akkor szörnyű következményei lehetnek. Nem merem ma leírni, de ha megérem a holnapot, akkor leírom. A holnap a kulcs. Meg az a sok ha.
Hangokat hallok a folyosóról. Odalopakodok az ajtóhoz, rátapasztom a fülem. Igen. Halk léptek, és suttogás. Legalább ketten vannak, és erre tartanak. A léptek egyre hangosabbak. Már az ajtóm előtt járhatnak. Most megállnak. Nem merek kinézni a kukucskálón, de az ajtón keresztül is érzem, hogy itt állnak. Kulcscsörgés. Halk beszéd. Basszus! Honnan szerezhettek kulcsot? Hirtelen rosszul leszek. Megfordul velem a világ. Lerogyok az ajtó elé. Aztán meghallom, hogy bedugja valaki a kulcsot a zárba. A szemközti lakás ajtaján. A francba! Fél nyolc körül lehet. A szomszédék jöttek haza. Majdnem sírva fakadok. Kikészültem. Megvárom, míg elcsendesedik minden, aztán odahúzom az ebédlőasztalt az ajtó elé. Bemegyek a konyhába és összeütök egy rántottát. Csinálok még egy teát, majd bemegyek a szobába. Az ajtót becsukom, hogy ne kapjak még egyszer szívinfarktust, ha meghallom, hogy valaki járkál a folyosón. Leülök és elfogyasztom a vacsorámat. Talán az utolsót. Mondjuk, ha ez az utolsó, csinálhattam volna valami jobbat is. Félek. És undorodom magamtól. Azért mert félek. Nem akarok meghalni. Még nem. Szeretném jobbá tenni a világot. Utána meghalhatok. De nem úgy, hogy megölnek.
Negyed kilenc. Azon kapom magam, hogy az életemen gondolkodom. Amióta az eszemet tudom fizikus szerettem volna lenni. Mindig is vonzottak az érdekesebbnél érdekesebb elméletek. Mindig is vonzott, hogy tényleges valójában megismerjem a világunk működését. Most kiderült, hogy az egész hazugság. Hirtelen beugrik a Mátrix című film. És most, hogy tudom, mi az igazság, sokkal jobb lenne a Mátrix –féle verzió. Egyszer olvastam valahol, hogy egy fejlettebb intelligencia számítógépes játékának lehetünk a szereplői. Az író továbbgondolta a holografikus univerzum elméletét, nem túl tudományosan. Most azt gondolom, hogy ez is jobb lenne az igazságnál. Minden jobb lenne az igazságnál. Várjunk csak! Mi van akkor, ha nem rosszindulatból akarnak elpusztítani? Ha én vagyok a rossz? Ha azzal, hogy a világ elé akarom tárni az igazságot, csak ártok. Hiszen elég csak magamra nézni. Amióta tudom, hogy mi folyik körülöttünk, már nem találom szépnek, csodálatraméltónak az életet. Én lennék az emberiség elpusztítója? Nem. Az nem lehet. Az igazság, még ha fáj is, felszabadít. Mindenkinek joga van tudni arról, hogy mi a valóság. És az én tisztem ezt megosztani velük? Uramisten! Teljesen elbizonytalanítom magamat.
Kilenc óra. Még három van hátra a napból. Még három óra és megmenekültem. Vajon kik üldöznek? Amikor kijöttem a tanszékről és megláttam azt a férfit az utca másik oldalán, egyből tudtam, hogy miattam van ott. Nem tudom, honnan, csak tudtam. Az autóm nem messze állt tőle. Fogtam magam és beültem az egyetem mellett lévő kávézóba és szokásomtól teljesen eltérően kértem egy kávét. A férfit szemmel tudtam tartani. Nem mozdult és nem is nézett felém. Mikor kihozták a kávét és egy sütit, egy pillanatra elfordítottam a fejem az utcától. Mire visszanéztem a férfi nem volt sehol. Gyorsan fizettem és kirohantam a kávézóból. Sehol nem láttam őt. Átrohantam az autómhoz, beszálltam és már indultam is, amikor megpillantottam újra. A sarkon állt. Engem nézett. Szándékosan a másik irányba fordultam. Majdnem 2 órát autókáztam össze-vissza a városba, míg össze nem szedtem minden bátorságom, és elindultam haza. A házunk parkolóját négyszer jártam körbe, hogy megbizonyosodjak, minden rendben van. Nem a saját helyemre álltam, hanem a bejárat melletti járdához. Ha igazam van, akkor mire jönnek reggel a kisboltba az áruszállítók, az autóm úgy sem fog ott állni. Aztán felrohantam. Ahogy végiggondoltam az elmúlt órákat, elönt a nyugalom. Meg kell halnom. Nem élhetem túl a mai napot. Mert, ha túlélem, akkor meglátom az igazságot. Kiszabadulok a mókuskerékből. Nem. Kívülről fogom látni a saját szememmel a mókuskereket. És ezt nem hagyhatják. Nem lehet, hogy egy halandó - vicces, hogy így nevezem magam, mert akkor Őket halhatatlanoknak tartom, vagyis Isteneknek, pedig azt sem tudom, kik Ők – megtudja a végső igazságot. Ez nem fér, nem férhet bele az elképzelésükbe. Elnevetem magam. Saját magamon röhögök. A saját nevetséges félelmemen. A ragaszkodásomon az élethez, mikor tudom jól, hogy az egész kamu. Kimegyek az előszobába és elhúzom az ajtó elől az ebédlőasztalt. Sokkal nehezebbnek tűnik most, hogy nem dolgozik bennem az adrenalin. Emlékszem, hogy hárman hoztuk be a lakásba. Alig bírom arrébb taszigálni. Kinyitom a bejárati ajtót. Kilépek a folyosóra. Sehol senki. Elüvöltöm magam, hogy itt vagyok, gyertek! Semmi. Még egyszer kiáltok. A szembeszomszéd ordít csak vissza, hogy elmúlt tíz óra, és kussoljak. Visszamegyek, de az ajtót nem zárom be, csak becsukom. Ha be akarnak jönni, nem hiszem, hogy a zár meggátolná Őket. Beletörődtem a sorsomba. Mindegyikbe. Hogy eltöltsem a maradék időt, előszedem a régi elméleteimet és mindegyiket átküldöm az iratmegsemmisítőn. Boldogan. Az összes fizikai témájú könyvemmel is ugyanezt teszem. Egyrészt nekem már nem lesz szükségem rá, másrészt mindegyik marhaság. Kivéve a kvantumfizikáról szólók. Azokban van az igazság egyik alkotórésze. Azokat nem bántom. Régebben elégettem volna a könyveket, de nem hiszem, hogy a szomszédok túlzottan örülnének egy tízemeletes ház harmadik emeletén kigyulladt lakásnak. Nem akarok bántani senkit. Ezért használom a modern máglyát. Az iratmegsemmisítőt. Annyira belemerülök a pusztításba, hogy észre sem veszem, mikor megjelennek. Nem az ajtón át jöttek. Egyszer csak ott vannak. A szobában, az asztalom mellett. Hárman. Ránézek az órára: 23:59:59. Ez aztán a drámai belépő. Csak ennyit tudok mondani. Aztán elsötétül minden.

Fél hat. Verejtékben úszva ébredek. Biztosan valami rosszat álmodtam. Felkelek, hogy készítsek magamnak egy teát. Ahogy kilépek a szobából látom, valami nem stimmel. Az ebédlőasztal. Nincs a helyén. Majdnem a bejárati ajtóban áll. Miért került oda? Fogalmam sincs. Lakberendezőset álmodtam volna? És álmomban kijöttem átrendezni a lakást? Gyorsan körbenézek és még jobban megijedek. A könyveim! A kvantumfizikai tartalmúak kivételével mindegyiket ledaráltam. A jegyzeteimet is! Hatalmas halom papírcsík hever a dolgozószobám közepén. Mi az úristent csináltam? A konyhába lépve újabb meglepetés vár. Nem csak alvajáró vagyok, hanem alvafőző is. Csináltam magamnak tojást az éjjel. Egyre jobban aggódom. Jól van, nyugalom. Ma fontos nap lesz. Felhörpintem a teám, lezuhanyozok, aztán elindulok az egyetemre. Kilépek a kapun és megdermedek. A kocsim! Itt áll a bejárat előtt a járda mellett. A kenyérszállító meg jóval mögötte. A kisboltos, amint meglát, azonnal elkezd szaladni felém. Doktor úr!, kiáltja, Miért állt ide? Nem tudják hozni az árut. Mondom neki, hogy sajnálom, meg hogy nem lesz többet ilyen, de nagyon rosszul voltam az este, és nem bírtam volna a helyemről besétálni a házba. Egyből visszavesz, és jobbulást kíván, meg miegymást. Kavargó fejjel ülök be a kocsiba és indítok. Alig van benzin. Most már semmit sem értek. Mi történik velem? Csak nincs agytumorom?
Az egyetemen minden fizikus lázban ég. Az előbb jelentették be, hogy megdőlt a Nagy Bumm teória, meg a Standard Kozmikus Modell. Döbbenten ülök az irodámban. Eddig abban a hitben ringattuk magunkat, hogy mindent tudunk és már csak finomítani kell egyes dolgokat. Most meg kiderült, hogy semmit sem tudunk. Kukába az összes fizikakönyvvel! Megtorpanok. A könyveimre meg a jegyzeteimre gondolok. Illetve arra a kupac fecnire, ami belőlük maradt. Ez különös! Megsemmisítettem éjjel az összes ilyen témájú irományt a lakásomban, délelőtt meg bejelentik, hogy tényleg nem érnek semmit. Kivéve a kvantumfizikáról szólók. Mert a kvantumelmélet még mindig tartja magát. És azok otthon is túlélték a barbarizmusomat. Látnoki álmom lett volna? Nem hiszek benne, de elképzelhető. Rendben, de ez nem magyarázza meg az asztalt meg az autót. A rántottáról nem is beszélve. Valami furcsa bizsergést érzek a kisagyam táján. Lehet, hogy mégiscsak rák?
Doktor! Kérem! Na, basszus, a dékán. Vajon mit akarhat? Jár az agyam, hogy mit felejtettem el már megint, de semmi nem jut eszembe. Megállok, felé fordulok, mosolyra húzódik a szám. Kedvesen köszöntöm. A szemében látom, hogy meg van ijedve. A csillagászok bizonyítéka miatt, valószínű. És, amint elkezdi a mondókáját, már igazolást is nyer a feltevésem. Nézze doktor, mondja, nyilván maga is tudja, hogy mi történt. Tudom, mondom. De oda se figyel, csak beszél tovább. A mai naptól nálunk maga a legnagyobb kincs. Az egyesített elmélet húzhat ki minket a pácból. Keresse meg a legjobb agyakat, akik ezen dolgoznak, és az egyetem költségén hozassa ide őket. Megkapnak mindent a kutatásukhoz. Találják meg azt az elméletet. És már sarkon is fordul. Elmegy, otthagy a döbbenetemmel kettesben. A dékán mindig is marhaságnak tartotta a kutatási területemet, ám mivel a pénzt nem az egyetemtől kaptam, hanem a kormánytól, ráadásul az intézet is profitált belőle, hát megtűrt. Most meg én lettem a legnagyobb kincs. És mindent megkapok. Ez jó! Délután kettőig körbetelefonálom a kollégákat, akik hasonló területen dolgoznak. Sokan elutasítanak. Egy részük a csalódottságuk okán, más részük meg miattam. Nem nagyon kedvelnek. Hárman bólintanak rá a dologra. Velük holnapra beszélek meg találkozót. Mára ennyit a munkáról. Felhívom az egyik ismerősöm a pszichológiai tanszékről, hogy ha ráér, igyunk meg egy italt, mert szeretnék megkérdezni tőle valamit. Azt mondja, hogy fél óra múlva találkozhatunk az egyetem melletti kávézóban. Rendben, ott leszek, felelem, és leteszem a kagylót. Átsétálok a kávézóba, és kérek egy kávét. Mire kihozzák, az ismerősöm is megérkezik. Én meg annyira meglepődök, hogy elfelejtem üdvözölni. Kávét kértem. Én nem kávézom. Ez furcsa. Leül velem szemben és szokásához híven gondterhelt arcot vág. Mi baj van, kérdezi. Semmi, válaszolok, vagyis nem tudom. Kérek egy teát, a kávét meg átpasszolom neki. Elmesélem, hogy mi fogadott reggel otthon, meg hogy mi történt azután. És szerinted a kettő összefügg egymással?, kérdezi, erre azt mondom, hogy más magyarázat nem jut eszembe. A mai bejelentés előtt még úgy tudtam, hogy a kauzalitás elve nem sérülhet. Kauzalitás? Az ok okozat elve. Viszont ami ma kiderült, annak tükrében nincs tényleges iránya az entrópiának. Állj meg!, szól közbe. Én nem vagyok fizikus. Nem értem, miről beszélsz. Jól van, akkor máshogy mondom. Itt a Földön megszoktuk, hogy minden a rendezettből a rendezetlenbe tart. Ez adta meg nekünk az idő irányát is. Ami a múltból a jövő felé konvergál. A fizikai törvényekben ugyanis nincs kitüntetett időirány. Vagyis, akármelyik fizikai törvény az időben előrefele és visszafele haladva is működik. A világunkban azonban nem. Képzeld el a Háború és békét. Fogod a kezedben. A lapok egytől indulnak nyolcszázig. Ez ebben az esetben a tökéletes rend. Ha fogod és kitéped az összes lapot, majd feldobod a levegőbe, baromira kicsi az esély, hogy pontosan sorrendben fognak visszaérkezni. Sokkal valószínűbb, hogy összevissza. A rendetlenséghez kevesebb energiára van szükség. Egy rendszer pedig fokozatosan veszít az energiájából. Ezért minél öregebb, annál rendezetlenebb, hogy fenn tudja tartani magát. De nem azt mondta Einstein, hogy az energia nem vész el, csak átalakul? Közkeletű tévedés, mondom. Ez a dogma csak a zárt, független rendszerre érvényes. De ilyen a természetben nincs. Folyamatosan adja át egyik rendszer a másiknak az energiát, míg ki nem egyenlítődnek. Ez az entrópia. Azonban ma kiderült, hogy az Univerzumunkban nem nő az entrópia. Az volt az elméletünk, és erre sok bizonyítékot találtunk, hogy az ősrobbanáskor egy hihetetlenül rendezett, tehát nagy energiájú kis valami tágult elképesztő sebességgel szanaszét. És ahogy veszített az erejéből úgy vált egyre rendezetlenebbé, homogénebbé. És minél távolabb tekintünk bele, annál homogénebb. Vagyis, homogénebbnek kéne lennie. De nem így van. Ezért az a legmegrázóbb következtetés, hogy az időnek, a mi időnknek nincs kitüntetett iránya. Nincs olyan, hogy múlt, jelen, jövő, mert bármerre folyhat az idő. Így ma már megelőzheti az okozat az okot. Azt nem értem, teszi fel azt a kérdést, ha a világunk nem úgy működik, ahogy elképzeltük, és most valami másra találtak bizonyítékot, az miben befolyásolja a világunk működését? Én nem így gondolok erre. Szerintem az sokkal fontosabb, hogy mi következik abból, hogy megtudtuk?
Egész úton hazafelé azon gondolkodom, hogyan is fogok nekiállni az egyesítésnek. Mit is fogok mivel egyesíteni? Nincs Standard Modell. Nincs klasszikus fizika. Vagyis van. Csak nem az, amit eddig annak hittünk. Tehát nincs. A világ amúgy nem változott meg. A folyamatok pontosan ugyanúgy zajlanak, mint eddig, csak annyiban módosult az egész, hogy már tudjuk, rossz magyarázatokat adtunk rájuk. De valahol mélyen azt érzem, hogy ez nem igaz. Hogy valami legbelül megváltozott. És ez a változás csak a kezdet. És nem az indította el ezt a változást, hogy a csillagászok rájöttek a rendezetlenség hiányára, hanem az, hogy ezt világgá kürtölték. Csak azt nem tudom, hogy miért. Beállok a parkolómba, de nincs erőm kiszállni. Csak ülök és bámulok magam elé. Félek szembenézni a lakásomban lévő dolgokkal. Egy idő után mégis kiszállok. A boltos a hogylétem felől érdeklődik. Köszönöm már jobban vagyok. Felmegyek és nekiállok módszeresen átnézni az egész lakást. A papírfecniket zsákokba rakom. Öt nagy szemeteszsákot töltenek meg. Kiviszem az előszobába. Aztán visszamegyek és megakad a szemem egy kitépett papírlapon. Egy vadonatúj füzetbe van betéve. Kiveszem és elolvasom. Az én kézírásom. Az én jegyzetem.
1. Hosszú ideje keresem az egyesített elméletet, ami összeköti a Standard Kozmológiai Elméletet a Kvantumfizikai Elmélettel…
Végére érve megpördül velem a szoba. Megkapaszkodom az asztal szélébe. Miazúristen! Ezt is éjjel kellett, hogy írjam, mert tegnap még nem volt itt. De akkor mit jelent az, hogy néhány nappal ezelőtt? Ha előre láttam, hogy mi fog történni és éjjel megírtam, hogy lehet az, hogy még régebbről való. Megláttam a jövőt és visszamentem a múltba megírni? Ez marhaság. És a kollektív tudat! Ez nem tűnik annyira marhaságnak. Leszámítva azt, hogy én soha nem foglalkoztam ezzel. Olyan, mintha nem is én lennék, vagy, mintha egy másik énem lenne az. A sokvilág teória. Csak az a bökkenő, hogy ennek az elméletnek az a lényege, hogy az univerzumok soha nem tudnak egymással kapcsolatba lépni. Mert ez nem a párhuzamos dimenziókról szól, az csak könyvekben, meg filmekben szerepel, hanem egymásra merőlegesekről. Ezáltal nincs kapcsolódási pont. Ha igaz ez az elmélet, akkor azt soha nem fogjuk tudni bebizonyítani. Ez a jegyzet viszont azt bizonyítja, hogy egy másik univerzumbeli énem átjött ide, az ő jelenéből, ami itt a jövő, az én jelenembe, ami neki viszont a múlt, vagy a jövő. Egyre zavarosabb az egész. De a legrémisztőbb az egészben az a kísérlet, amivel módosítani tudtuk a kollektív tudatot. És ki az az X? Nem. Nem ez a legrémisztőbb, hanem az, hogy X-et elkapták, és majdnem engem is, vagy azt, aki majdnem én vagyok. És vajon nem kapták, kaptak el? És mi az a másik aspektus? Vajon mit nem mertem leírni? Muszáj ledőlnöm, különben megőrülök. Hiába fekszem le, nem tudok elaludni. Azon jár az eszem, hogy mibe keveredtem. És azon, hogy biztos vagyok benne, ki fogom próbálni a kollektív tudattal az elméletet. Hogy milyen elméletet, azt még nem tudom, de szerintem tudni fogom. Érzem. Hirtelen beugrik egy gondolat reggelről, amikor azon hüledeztem, mit csináltam az éjjel. "Ma fontos nap lesz." Ezt mire értettem?
Fél hat. Verejtékben úszva ébredek. Valami szörnyűt álmodtam. Nem emlékszem rá, csak néhány kép maradt meg belőle. Az egyik az, hogy menekülök. Fel a lépcsőházban. Valami vagy valaki elől. A másik, hogy próbálok kijutni a lakásból, de valaki az ajtó elé tolta az ebédlőasztalt, én meg próbálom elráncigálni onnan. Úgy érzem magam, mint akit agyonvertek. Feltápászkodom és kimegyek a konyhába, hogy készítsek magamnak egy teát. Az előszobába érve kis híján felsikoltok. Az ebédlőasztal nem a helyén áll, hanem a bejárati ajtónál. Mégsem álom volt? Odamegyek az asztalhoz, elkapom a szélét, vissza akarom cibálni a helyére. Meg sem moccan. Hogy voltam képes éjjel elhúzni az ajtóból? De az is lehet, hogy én toltam elé? És azt hogy csináltam? Emlékszem, hárman hoztuk be. Itt valami nincs rendben. Kell az a tea! Ahogy megfordulok újabb meglepetés ér. A dolgozószoba közepén egy óriási halom szeletekre szabdalt papírt látok. Beljebb lépek, és akkor rájövök, hogy a könyveim maradványai azok. Valaki, vagy én, az összes klasszikus fizikai könyvemet megsemmisítette. És a jegyzeteimet is. Az asztalon viszont találok egy üres füzetet, amibe bele van téve egy lap teleírva. Úgy tűnik, hogy az én kézírásom. Elolvasom. Ahogy fogynak a sorok, úgy gyűlnek a verejtékcseppek a gerincem mentén. Szerintem még mindig álmodok. Vagy legalábbis nagyon szeretnék. Érzem, hogy mindjárt pánikba esem. A szívem annyira zakatol, attól tartok átszakítja a bordáimat. A légzésem egyre szaporább. Meg kell nyugodnom. rohadtul szükségem van arra a teára! Kitámolygok a konyhába, de a helyzet nem lett jobb. Úgy tűnik, még főztem is éjjel. Ez már sok. Az agyamban lévő kismegszakító leold. Hangtalanul zuhanok a padlóra. Kinyitom a szemem. Rettenetesen fáj a fény. Kétszáz, ecetbe mártott tűvel szurkálják a szemgolyóimat. Elfordítom a fejem. Abba is belenyilall a fájdalom. Beüthettem, ahogy elájultam. Lassan feltápászkodom. Négykézlábra tornászom magam. Valami langyosat érzek a tarkómon. Odanyúlok. Vér. Betört a fejem. Nagyszerű. Nagy nehezen talpra állok. Forog velem a világ. Megtapogatom a koponyámat. A jobb fülem fölött kábé öt centivel megtalálom a sérülést. Nyomogatom, de nem annyira vészes, csak a bőr repedt fel. Nekitámaszkodom a konyhapultnak. Mi történik velem? Ránézek az órára: fél hét. Lassan indulnom, kell, mert a mai nap nagyon fontos lesz. Majd, ha hazaértem, foglalkozom az elmebajommal. És ha nem tudok mihez kezdeni vele, akkor majd foglalkoznak vele a pszichiáterek. Beslattyogok a fürdőbe, megmosom a fejem. Majdnem elhányom magam, ahogy előrehajolok a kádba. A hideg víz észhez térít. Megtörölközöm, lassan felöltözöm, de közben egyfolytában azon jár az eszem, hogy miért lesz fontos a mai nap. Nem jut eszembe semmi. Minél jobban töröm a fejem, annál jobban fáj. Inkább abbahagyom. Majd kiderül. Beérek az egyetemre, de a fejfájásom nem csillapul. Lehet, hogy meg kéne nézetnem egy orvossal. Bent még rosszabb a helyzet. Mindenki ki van bukva. Nem hallottad?, kérdezgeti mindenki. Mit? Megdőlt az Ősrobbanás elmélete!, mondják. Hogy mi? Még jobban belehasít a fejembe a fájdalom. A jegyzetre gondolok, amit feltehetőleg én írtam az éjjel, és amiben pontosan erről van szó. A különbség csak az, hogy abban azt írom, hogy néhány nappal ezelőtt. Elnézést kérek mindenkitől, és az irodámba indulok. Indulnék, mert a dékán megállít. Azt mondja, hogy nekem kell megmentenem a fizika jövőjét. Érdekes. Eddig, szinte semmibe vett, most meg nyalogat. Változik a világ. Tarkótájékról elindul egy kis bizsergésféle a fejem búbja irányába. Talán emiatt mondtam azt reggel, hogy fontos nap lesz a mai? Azt válaszolom, hogy megpróbálom, és tőle is elnézést kérve belépek az irodámba. Leülök az asztalhoz. Eleinte csak bámulok magam elé. Várom, hogy a lüktetés csituljon egy kicsit. A jobb felső fiókból kiveszek egy aszpirint. Csak úgy szárazon lenyelem. Nem jó ötlet. Annyira ki van száradva a torkom, hogy megáll félúton. Öklendezve rohanok a folyósóra. Nem messze az ajtómtól van egy falikút. Néhány nagy korttyal leküldöm a gyógyszert. Visszasétálok az asztalhoz. Megpróbálok nem gondolni az otthoni dolgokra. Kevés sikerrel. Az egész olyan hátborzongató. Éjjel felkeltem, odahúztam az ebédlőasztalt az ajtó elé, hogy meggátoljak valamit, vagy valakit, hogy bejöjjön. Ledaráltam az összes fizikával foglalkozó könyvemet, meg jegyzetemet. Készítettem magamnak egy rántottát, és megírtam azt a valamit, aminek első pillanatra semmi értelme. Tény, hogy az egyesített elmélet az én szak- és kutatási területem, de sem az időt, sem az emberi tudatot soha nem próbáltam beleilleszteni. Először a gravitációval foglalkoztam, aztán a gravitáció hurokelméleti megközelítésével, majd a gravitáció húrelméleti megközelítésével. Mindig is úgy gondoltam, hogy a gravitáció a kulcs. Hiszen kvantumfizikai szinten látszólag nem hat gravitáció a kölcsönhatásokban résztvevő szereplőkre. A lokalitás helyét átveszi a nemlokalitás. Egy elektron a fénysebességnél sokkal gyorsabban tud információt átküldeni egy másik elektronnak bárhova a térben. A gravitációnak kell lennie a kulcsnak. Mert az elektronnak van tömege, mégis tömegnélküliként viselkedik. Atomok alatti méretben megőrül a világ. Most meg úgy tűnik, hogy atomok fölötti méretben is. Vajon milyen következményei lesznek ennek a felfedezésnek? Mindent látunk, de semmit nem értünk. Szinte mindenre rossz magyarázatot adtunk. Olyan válaszokat, amelyekkel csak magunk előtt bizonyítottuk, hogy mennyire okosak vagyunk. Tele vagyunk megmagyarázhatatlan fizikai jelenségekkel, de nem törődtünk velük. Azt mondtuk, hogy ezek az anomáliák teljesen természetesek. Hogy a kivétel erősíti a szabályt. Ha így nézzük, mára már csak kivételek maradtak. A szabályokat meg dobhatjuk a kukába. Vajon az éjjeli tevékenységem is ennek a megőrült világnak a terméke? Nem tudom, és ha beledöglök, akkor sem fogom most megtudni. Inkább a munkámra kéne koncentrálnom. Felhívok jó néhány kollégát, hogy összeverbuváljak egy csoportot. Csak egy ember bólint rá. Nem vagyok túl népszerű. Holnapra beszélek meg vele egy randit. Nincs kedvem itt maradni. Haza sincs kedvem menni. Semmihez sincs kedvem. Kisétálok az egyetem területéről, és a nem messze lévő kávézóba betérek. Kérek egy kávét meg egy sütit. Míg várok, nézem az utca forgatagát. Végignézek az utcán parkoló autókon. Meglátom az enyémet. És még valamit. Egy férfit. Jólöltözött. Öltöny, nyakkendő. Első ránézésre is látni, hogy nem konfekciódarab. Engem néz. Illetve nem tudom, hogy tényleg engem néz-e, mert napszemüveg van rajta. Csak érzem, hogy engem néz. Valami furcsa, jeges félelem szorítja ökölbe a gyomrom. Vajon mit akarhat? Megérkezik a rendelésem. Elfordulok az utcától. Mire visszanézek a férfi már nincs sehol. Érdekes. Lehet, hogy mégsem engem nézett? Megeszem a sütit és megiszom a kávét. Azután jut eszembe, hogy már vagy tíz éve nem kávéztam. Fizetek. Elindulok az autóm felé. A férfi sehol. Beülök, indítok. Lassan kihajtok az utcából, amikor újra meglátom. A sarkon áll. Engem néz. Elönt a pánik. Szándékosan az ellenkező irányba hajtok. Vagy két órát kóválygok a városban. A házunk elé érve nem állok be egyből a parkolóba. négyszer körbejárom az egészet. Már épp megnyugodnék, mikor észreveszem a férfit. A két házat összekötő árkád alatt áll. Engem néz. Pánikba esem. Nem a saját helyemre állok, hanem az ajtóhoz közel. Nem izgat, hogy reggel a kisbolt áruszállítója nem fog tudni hova parkolni. Berohanok a házba. Nem a liftet használom, hanem, mint az őrült loholok fel a lépcsőn. Deja vu-m van. Az álmom! Pontosan ilyen lelkiállapotban voltam akkor is. Csak nem tudtam, hogy mi miatt. Most már tudom. Felérek a harmadikra. A lépcsőházat a folyosótól elválasztó ajtó be van zárva. Nem találom a kulcsom. Hiába rázogatom a kabátom, nem csörög benne. A hátizsák! Jut hirtelen eszembe. Lekapom a hátamról. Benne van. Nagy nehezen beletalálok a zárba. Beszaladok a folyosóra. Balra, majd még egyszer balra, el a liftek előtt. Rájuk pillantok, de mindkettő jelzője sötét. Az út végén jobbra, és már itt is a lakásom. A kulcs! Benne hagytam a másik ajtóban. Szeretnék levegőhöz jutni, de nem merek pihenni. Visszarohanok. Ki a kulccsal. Vissza a lakáshoz. Gyorsan be. Most végre kifújhatom magam…
Éjfél előtt egy pillanattal érkeznek meg. Nem az ajtón keresztül. Egyszer csak megjelennek az asztalomnál. Ez aztán a drámai belépő, mondom. Nem beszélnek. Illetve nem a szájukkal. A fejemben hallom a hangjukat. Azaz a saját hangomat. Ne tedd. Veszélybe sodorsz mindent. Nektek nem ez a célotok. Hanem a továbbvivés. Nem értesz semmit. Gyere, mutatunk valamit. Aztán elsötétül minden.
Fél hat. Verejtékben úszva ébredek. Szörnyű álmom volt. Bizsergés féle indul útjára a kisagyamtól előre a homloklebenyem felé. Nem álmodtam. Valami szörnyű dolog történt velem az éjjel. Kikecmergek az ágyból. Átmegyek az előszobába. Az ebédlőasztal nem a helyén áll. Rápillantok, de nem izgat. Úgy tűnik, hogy már régebb óta ott állhat. Belépek a dolgozószobámba, és meglátom a nagy halom ledarált papírt. A könyveim, a jegyzeteim. Ez sem aggaszt. Találok egy jegyzetet. Az én kézírásommal. Amint végigolvasom, beugrik egy kép az éjszakából. Valakik voltak nálam. "Nem értesz semmit. Gyere, mutatunk valamit." Mit mutattatok?
Fél tizenkettő. Nem sokára megérkezik az egyetlen kísérleti fizikus, aki nem küldött el a búsba. Kíváncsi vagyok, milyen lesz. Lehet, hogy csak azért mondott igent, mert nálam is nagyobb marha. Háromnegyed. Kopognak. Korábban érkezett. Nem baj. Bejön. Leül. Nem sokat teketóriázik. Egyből a lényegre tér. Azt mondja, nagyon kíváncsi az elméletemre. Körvonalazom az ötletem. Elmondom, hogy a dékán minden anyagi és tárgyi segítséget megad nekünk. Láthatóan nagyon örül. Elmesél egy érdekes kísérletsorozatot, amiben ő is részt vett egy ideig. Az 1990-es évek elején. A cél az volt, hogy a tökéletes véletlenszámok statisztikai eloszlását tanulmányozzák a Földön. Erre egy egyszerű számítógépes szoftvert fejlesztettek ki, amit bárki letölthetett az internetről. A program az év minden napjának minden másodpercében 200 darab 0 és 1 közötti véletlenszámot küld vissza egy szerverre. A nagy átlagban szinte egyforma a 0 és az 1 aránya, eltekintve néhány apróbb fluktuációtól. Az igazi meglepetés 1997-ben következett be, a wales-i hercegnő, Lady Diana halálakor. A görbe hirtelen megugrott, a véletlenszámok nem tűntek véletlennek többé. Ahogy a hírek érkeztek, Európa és a Nyugati civilizációk nagy része gyászba borult, a kvantummechanika mintha megbolondult volna. A görbék jó ideig eltolódtak a véletlenből a rendezettség felé. Ennél is nagyobb meglepetést okozott 2001. szeptember 11-e, a Világkereskedelmi Központ ikertornyai ellen történt terrortámadás. Azon már nem is csodálkoztak a projekt vezetői, hogy elképesztő módon megváltozott a véletlenszámok eloszlása, ahogy a hír terjedt a világon, és ahogy az emberek kezdték megérteni, átérezni a tragédia nagyságát, és az egész emberiségre gyakorolt hatását. Ami megdöbbentette a kutatókat, hogy az első, szignifikáns csúcs –amely a véletlenszámok anomáliáit jelzi- már a támadás előtt 4 órával bekövetkezett. Világossá vált, hogy az ilyen nagy megrázkódtatásokkor keletkezett véletlenszámok a világban élő emberek reakciója, érzelmi állapota szerint fluktuálódott, és szárnyra kapott az a valóban kissé megdöbbentő feltételezés, hogy a véletlenszámok valahogy kapcsolódnak a kollektív tudatalattihoz - ha létezik ilyesmi -. Azóta az elosztott véletlenszám-fluktuációs kutatást Globális Tudatalatti vagy Globális Öntudat Projektnek hívják. Döbbenten hallgatom. A jegyzet jut eszembe, amit az éjjel álmomban írtam. A kollektív tudattal kapcsolatos gondolat! A meglepetések azonban még nem értek véget. Mert elmondja, hogy arra tette fel az életét, hogy megkeresse a kollektív tudat pontos helyét. Ezért összefogott egy mikrobiológussal, egy genetikussal és egy nyelvésszel. Érdekes eredményre jutottak néhány év alatt. Rájöttek, hogy a DNS-t bizonyos frekvenciájú szavak befolyásolják és újraprogramozhatják. Ennek megfelelően az emberi DNS nemcsak testünk felépítéséért felelős, hanem információ raktárként és kommunikációs csatornaként is szolgál. Vagyis egyféle Internet. Felfedezték, hogy a DNS alkaloid/alkáli molekuláira az emberi nyelvekben használt nyelvtani szabályok érvényesek. Azaz, az emberi nyelvek nem véletlenszerűen, hanem a DNS eredményeként jelentek meg. Közben tanulmányozták a DNS vibrációs viselkedését is, vagyis bizonyos frekvenciák hatását erre. Következtetésük elképesztő: az élő kromoszómák egyfajta holografikus számítógépekként működnek, a DNS belsejében létrehozott endogén lézersugárzás hatására! Egyre jobban zúg a fejem. Kívülről nem látszik semmi rajtam, legalábbis nagyon remélem, de belül izzok. A DNS lesz a kulcs! A kollektív tudattal a DNS-en keresztül tudunk kommunikálni. Megalkotjuk az új fizikát, ami ténylegesen a valóságot írja le és nem csak közelít hozzá. Most elvesztettem a fonalat, mert még mindig beszél, én azonban nem figyeltem rá az elmúlt percekben. Ott tart, hogy az élő DNS határozottan reagál a szavak és mondatok által gerjesztett lézer sugarakra. A frekvencia a kulcs., mondom. Azt válaszolja, hogy ő is így gondolja, csak még nem találta meg. Miért nem visszafele kezded? Kérdőn néz rám. Megmagyarázom. Meg van az a frekvencia, amivel tudsz kommunikálni a DNS-sel. Bírd őt válaszra. Mérd meg, hogy milyen frekvencián válaszol, majd keress a mindenségben ilyen hullámhosszt. Az ötletem azért is jó, mert én jómagam a húrelméletben hiszek. Vagyis, hogy körülöttünk minden, és mi magunk is apró húrok rezgéseiből állunk. A rezgésszám pedig a fizikai tulajdonságunknak megfelelő. Ha megtaláljuk a DNS válaszfrekvenciáját, akkor már csak meg kell keresni, hogy minek van még pontosan ugyanekkora rezgése. És akkor meg van a kollektív tudat. Nagyszerű!, mondja. Ezen el lehet indulni. Gyorsan felhívom a dékánt, aki egyből odaadja a legnagyobb labort. Kapunk két asszisztenst is. Mikor tudnál kezdeni? Máris. Oké, akkor indulás! Elképesztően gyorsan haladunk. Néhány óra leforgása alatt válaszra bírtuk a DNS-t. Megvolt a pontos frekvencia. A Mindenség telefonvonala, ahogy találóan elneveztük. Még némi korrekció és kész van., mondom a többieknek. Most annyi a dolgunk, hogy megtaláljuk ezt a mintázatot valahol. Tű a szénakazalban. Nem egészen. A barátom csillagász., mondja az egyik segítőnk. Pontosabban rádiócsillagász. Egész nap frekvenciákat nézeget. Küldjük át neki. Ő semmi perc alatt megtalálja, ha létezik. Oké!, bólintunk rá egyszerre. És láss csodát! Egy órával később átküld egy frekvenciamintázatot, ami hajszálpontosan megegyezik a mienkkel. Ez honnan van? Mivel nem tudja, hogy mi miből nyertük a hullámhosszt, hosszas magyarázatba kezd az Univerzumról. A végére kiderül, hogy ez egy a Földön nem létező energiaforma. Ez az úgynevezett sötét energia sugárzási frekvenciája. Ez az energia, jóllehet az Univerzum hatalmas részét tölti ki, számunkra teljesen ismeretlen. Ezt a jelet is csak véletlenül fogták. Ugyanis látszólag ez az energia nem lép semmi mással kölcsönhatásba csak és kizárólag saját magával. És amikor ez történik valamennyi sugárzás kikerül belőle. Ezt mérték. És ennek a frekvenciamintázatát találtuk meg mi a DNS-ben. Tehát megtaláltuk a kollektív tudatot. A sötét energia az! A jókedvünk azonban tiszavirág életű. Örülünk, hogy rátaláltunk a kollektív tudatra, de hogy hogyan is fogunk kommunikálni vele, az már igencsak kérdéses. A társam viszont nem tűnik csüggedtnek. Azt mondja, hogy talán tud megoldást. Mindannyian reménykedve nézünk rá. Hallottatok már a kvantum teleportációról? Bólintok. A gyakorlatban is? A gyakorlatban? Igen. Én is részese voltam egy kísérletnek, melyben egy felgerjesztett foton egyik elektronját A-ból B-be teleportáltuk. Mi lenne, ha így próbálnánk kommunikálni a kollektív tudattal? Információkat teleportálnánk bele. A módszer ugyanaz lenne, mint a mi kísérletünkben, csak a frekvenciákat változtatnánk meg. Benne vagyok, mondom. Remek, gondolom, el tudom kérni a gépet, persze megfelelő mennyiségű pénzért cserébe az egyetemtől. A pénz nem számít., mondom. Nagyszerű. Holnapra itt lesz minden., válaszolja.
Este fél tíz. Ülök az íróasztalomnál, és próbálom rendbe szedni a gondolataimat. Nincs átütő sikerem. Nem tudok koncentrálni.
23:59:59. Hirtelen három alak jelenik meg az asztalomnál. Külsőre emberek, de érzem, hogy nem azok. Nagyon figyelj, mondja az egyik. Vagyis én mondom magamnak, mert a fejemben beszél az én hangomon. Amit most elmondunk az a gondolkodó élet fennmaradásának kulcsa. Olyasmibe ütöttétek az orrotokat, ami veszélybe sodorja a Tervet. Azt gondolod, hogy mindenkinek meg kell tudnia az igazságot. Szerinted a kollektív tudatban csak hazugságok vannak? Ott van az igazság is benne, de még nem vagytok érettek rá. Azt hiszitek, hogy az Univerzum és Ti két külön forma vagytok. Nem így van. Egyek vagytok. Univerzumok csak azért jönnek létre, hogy az értelmes lét bennük kifejlődhessen. Van egy okos tézisetek abban, amit Ti kvantumfizikának neveztek: addig minden megtörténhet, amíg nincs valaki, aki megfigyelje. A Kétrés kísérlet!, vágom rá egyből. Amíg nem vizsgáljuk meg az egy szem elektront, addig egyszerre mindkét résen átmegy. Ha megfigyeljük, akkor vagy csak az egyiken, vagy csak a másikon. Univerzum csak és kizárólag akkor jöhet létre, ha van valaki, aki megfigyeli a keletkezését. Minket is megfigyeltek?, kérdezem. Igen. És majd nektek is meg kell figyelni, pontosabban a megfigyeléssel létrehozni egy olyan világot, amely gondolkodó életnek ad otthont. Ez a Terv? Igen. És Ti honnan jöttetek? Az Alpha Centauriról? Nem ebből a világból jöttünk. Minden egyes Univerzumnak csak egy értelemmel bíró faja lehet. A különböző konfliktusok megelőzése miatt. A közlekedés a világok között nem egyszerű. Anyagi szinten lehetetlen. Kizárólag tudati síkon működik. A fekete lyukakon keresztül. És ez az útja a szemlélővé válásnak is. Átkülditek a kollektív tudatotok egy részét egy fekete lyukon. Ott pedig a többit elintézi a természet. Ti valójában nem is vagytok itt? Az anyag csak rezgés. Ha tudod a módját, bármi lehetsz bárhol. Ezért nem szabad piszkálnotok a kollektív tudatot. Felborulna a világ rendje. Ha megteszed, amit kell, akkor kikerülsz a mókuskerékből. Remélem érted. Bólintok. Ők meg eltűnnek. Értem, hogy az a célja az embernek, hogy továbbvigye a tudatos életet. Csak nem látom értelmét.
Fél hat. Verejtékben úszva ébredek, mert már tudom, mit kell tennem.